Lanczkor Gábor és Lackfi János szövegeinek megvitatása

A Nyílt Fórum Füzetekben megjelent darabok megbeszélésének második felvonása június 8-án kedden, Lanczkor Gábor A malária, és Lackfi János A hinták c. darabjainak tárgyalásával történt, Nánay István moderálásával.

Lanczkor Gábor A malária c. verses drámája a maláriában haldokló Kőrösi Csoma Sándor (Alexander Csoma de Kőrös) utolsó négy napját dolgozza fel. Szálinger Balázs vezette be a művet, és elmondta: számára az elsősorban írott szövegként élvezetes, ami nem azt jelenti, hogy adott esetben „lefolyna a színpadról”. Dicsérte a szövegben a „nyelvi szintek közti csapongást”, a költői és a valósághű nyelv kezelését. A darab nem agresszív, enyhén önirónikus üzenetének érezte a nyelvek ismeretét, a felvetett „tiszta nyelv” fogalmát. Hangsúlyozta a szövegben az öt költői betét fontosságát és működőképességét, a darab legfontosabb elemeként említve ezeket, a nyelvek kapcsán felmerülő népek közti ellentétekkel együtt.

Lanczkor Gábor elmondta: A malária első nyilvánosságnak szánt drámája. Viszonylag későn került életébe a színház: huszonéves koráig semmilyen kapcsolata nem volt a színházzal, elsősorban nem előadásokon, hanem szövegeken keresztül közelítette meg. A darab írásakor egyik fő problémája az volt, hogy nem volt számára evidens, milyen nyelven szólaljanak meg a szereplők a színpadon, és hogy mi az, ami költői nyelvként hiteles. A szöveg nyelvi sokszínűségét ezzel a saját dilemmáival próbálta összekapcsolni, amit nyelvfilozófiával is társított: Walter Benjamin és egy Jichák Lurja nevű kabbalista rabbi tételei alapján. Mikor elmondta, hogy nem tudja, a szöveg jelen formájában mennyire színpadképes vagy sem, egy hozzászóló megnyugtatta: a rendezői színház abszolutizmusának korában úgyis szét fogják szedni. Lanczkor ezt nem fájlalta, elmondta: olvasóként is szereti a radikálisabb műveket, és bár abszolút kívül van a színházi életen, szerinte Nyugaton a színház túl van a szöveg-centrikusság kérdésén.

Nánay Istvánnak arra a kérdésére, hogy mennyit változtat a darabban egy-egy új helyzet a főszereplő haldoklásán, kifejtette: direkt választott olyan helyzetet, amelyben a darab elején tudni lehet, hogy a főszereplő meg fog halni, aki innentől kezdve folyamatosan épül le, büdösödik, a végén alig tud beszélni: erre a folyamatra volt kíváncsi. Egy hozzászóló ezt az ívet nem annyira drámai, inkább narratív változásként értékelte.

Lőkös Ildikó a darab erősségének tartotta, ahogy hétköznapi gondok jelennek meg a költői szövegben, és elmondta: szép színpadi képekre lát lehetőséget a darabban, épp a képek statikussága miatt.

Szálinger Balázs dramaturgiai törésnek érezte, hogy a darab végére derül ki: a főszereplőnek már tulajdonképp semmi sem „fér bele” a történetbe, mielőtt meghal. Erre egy hozzászóló megjegyezte: ne felejtsük el, hogy a darab egyik női szereplőjének az életét, ha villanásokban is, de megváltoztatja a darab idejét kitöltő néhány nap.

Lanczkor Gábor elmondta: reméli, lesz még akár két változata is a szövegnek. Amikor felmerült/kiderült, hogy a Rádió drámapályázatán ezzel a munkájával harmadik helyezetet ért el, elmondta: nagyon örül, ha megosztotta a zsűrit, szeretett volna kockázatot vállalni. Solténszky Tibor hozzátette: a darab elsősorban szövegként érdekelte a zsűrit, nem mint előadás.

Lackfi János A hinták c. verses drámáját, amely egy anya-lány viszony hintákkal jelképezett stádiumait mutatja be – a lány, Évi, hol mint Lisieux-i Kis Szent Teréz, az Anya hol mint Avilai Nagy Szent Teréz szerepel –, Kiss Judit Ágnes vezette be. A verses szöveget, mint olyat, jó elemnek tartja az eltávolításra; egyetlen hátrányát abban látja, hogy könnyen válik modorossá – ugyanakkor remekül meg lehet vele úszni dramaturgiai problémákat. Akkor érzi magát biztonságban, ha nem pusztán verses szöveg, hanem líra van a kezében: Lackfi szövegének pedig egyfajta zsoltárszerűséget is tulajdonít. A hinta választása szerinte mind címként, metaforaként, színpadképént is szerencsés, az anya-lány viszonyt is jól megragadja. Hozzátette, ne feledjük: a hinta csak akkor működik, ha „fel van függesztve”, Kis Szent Teréz és Nagy Szent Teréz pedig a darabban arról beszélnek, hogyan vagyunk mindannyian Istenben felfüggesztve.

Lackfi János a kritikára elmondta: ha a darab nem védi meg magát, akkor ő hiába tenné, és leszögezte: nagyon nem szeretne költői színházat csinálni. Lehet, hogy a szövegből ki kellett volna húzni néhány példaként elhangzó borzalmat (a darabban felemlegetett emberi katasztrófák, szerencsétlenségek), hogy valószínűbb legyen – viszont kardinális szerepet játszott az alapötletben egy zsámbéki Wechter néni története, ami persze még nem mentség arra, hogy szerinte szerkeszteni kellett volna. Kiss Judit Ágnes erre avval válaszolt: nem az a kérdés, hogy a szöveg valóságos vagy valószerűtlen, hanem hogy a szerző mit kezd mindkét iránnyal. Lackfi megjegyezte: ezen privátim mulat, hogy a valóság nem elég valóságszerű, de úgy szánta: ne legyen biztos, hogy minden, ami megtörtént a színpadon, az megtörtént is legyen, hanem olyan valóságsíkokat igyekezett együvé pakolni, amik súrolják egymást.

A Szent Terézek szövegeit például „konkrétan lopta”, ahogy Wechter nénitől is „lopta” a történetét, „tehát az egész egy lopott darab”. A hinta elemével kapcsolatban elmondta: privátim sokszor olvasta át Szent Terézék történetét, amikor pedig megkapta a darabra a támogatást, és visszakereste az eredeti szinopszist, akkor akadt rá a Szent Teréz szövegekben a hinta jelentőségére.

Nánay rákérdezett a darabban harmadik, főleg árnyékként jelenlevő  Férfi szerepére, hogy „ha van, akkor miért nincs?” Lackfi erre példákat hozott fel olyan anya-lány történetű filmekre és színdarabokra, amelyekben a férfinak semmi szerepe nincs a történetben, és megjegyezte: őt nővel él egy fedél alatt; ez, bár semmi köze a dramaturgiához, szintén benne van a darabban. A rendező úgyis azt csinál, amit akar: neki ez a szereplő odatartozik és sajnálná kiszedni, de attól nem biztos, hogy szükségszerű.

Egy hozzászóló, akiről kiderült, hogy zsűritag volt a Rádió  drámapályázatán, megköszönte Lackfinak a drámát, mint pályázati szöveget, a férfival kapcsolatban pedig megjegyezte: ő „több férfit akart”. Lackfi kifejtette: nem akarja mitizálni a nőket, de bizonyos rituálisan élet- és halálközeli pillanatokban a nőknek archaikusan nagyobb szerepük van, mint a férfiaknak, lásd siratóasszony.

Nánay Istvánnak arra a kérdésére, hogy milyen viszonyok vannak a szövegben az anya-lánya és a Szent Terézek között, Lőkös Ildikó kiemelte, hogy ez az elem is furcsán csúsztat egybe világokat: a darab ezért sem hagyományos drámai mű, ennyiben sincs hagyományos dramaturgiája – sőt, még nézőileg is el tudja képzelni.

Bíró  Dénes rákérdezett a darab keletkezésének körülményeire: a pályázat miatt kellett bemenni Wechter nénihez, vagy ez fordítva történt? Lackfi elmondta: a pályázat előtt beszélt Wechter nénivel, akinek történetével a darabé szinten mindenben egyezik, és amelyet rögtön az elmondás után le is jegyzett. Az anya-lánya viszony már akkor is izgatta, a személyes történet hallatán pedig egy novellára vagy hosszabb elbeszélésre készült. Szent Teréz ereklyéje éppen akkor járta be Európát, Magyarországra is jött volna: akkor jött az ötlet, hogy Szent Terézéket is belevegye a történetbe; egy ismerőse pedig mindig „huzigálta a fülét”, hogy írja meg a darabot.

Nánay rávilágított, hogy a Nyílt Fórum kötet szövegei valamilyen formában tartalmilag is közösek: a betegség motívuma, a transzcendencia és a katasztrofizmus benne van mind a négy darabban. „Ez így van benne a levegőben?” – tette fel a kérdést, majd hozzátette: furcsa, hogy ezeket a kötetben lírai szűrőn keresztül kapjuk.

Radnóti Zsuzsa elmondta: szerinte megindult egy trend, katasztrófadrámák korát éljük, illetve a szövegekkel kapcsolatban felmerül a betegség egyszeri, személyes kérdése, hogy drámaalap lehet-e? Újfajta politikum-e a katasztrófadráma a magyar íróknál? Miért nem szólalnak meg írók aktuális kérdésekben, miért nem a mai kor apokalipszisát írják meg, miért inkább messzi, jövőbeli látomásokról írnak? A kötetben Poós ZoltánInzultusok és Szöllősi Mátyás Kánikula c. drámái is „apokaliptikus víziókat jósolnak”.

Lanczkor Gábor elmondta: szerinte az, hogy írók nem szőnek bele aktuálpolitikát a munkájukba, az összefügg a magyarországi demokrácia helyzetével: mindenki fél a jobb- vagy baloldalhoz való besorolástól. Szőllősi Mátyás szerint viszont csak úgy lehet feloldani a jobb-bal beskatulyázást, ha „jól nyúlunk ezekhez a dolgokhoz”. Lackfi hozzátette: ő nem vágyik arra az időre, amikor politikailag kell állást foglalni. Vörös István rákérdezett: van-e egyáltalán megteremtett színházi nyelve egy érvényes baloldali- jobboldaliságnak, sőt: van-e egyáltalán érvényes baloldali- jobboldaliság Magyarországon?

Alice Müller, német származású magyar színész-drámaíró elmondta észrevételét, miszerint a magyar drámában a múlt elsősorban historikus formában van jelen, a közelmúltról a legritkábban esik szó, míg Németországban mindennapi, hogy a színpadon terítékre kerüljön a második világháború, a hidegháború, a német egység.

Záróképp Vörös István jegyezte meg: nem arról van szó, hogy ne lennének darabok, mert sok darab van, ami kitölthetné a Radnóti Zsuzsa által kifogásolt űrt, csak ezeket nem adják elő színházban, nincs róluk szó a tévében, ezért olyan, mintha nem is léteznének.